15 éve dolgozom az árvaházban. Az újév a legkívánatosabb ünnep az itt élő gyermekek számára. Ugyanakkor a legszomorúbb. Hiába próbálunk szórakoztatóvá tenni, a harangjátékok a gyerekek mellett mennek. Azok számára, akik idősebbek, édes asztalt rendezünk azzal a feltétellel, hogy ők maguk takarítsák meg. Ha önkéntesek jönnek, a gyermekek száma növelhető. De ez nem az.
Tudjuk, hogy minden alkalommal, amikor minden gyermek gondol egy dologra: hogy legyenek szülők, akik el akarják vinni őket innen. Minél idősebbek lesznek, annál kevésbé valószínű ez.
December 31-én egy napon megérkezett egy szállítótársaság autója árvaházunkba. Kirakodtak egy csomó dobozt, amelyben új tévék, laptopok és egyéb felszerelések voltak. Külön piros szatén táska volt ajándékokkal. Érdekes felirataik voltak, amelyek lehetővé tették annak meghatározását, hogy kinek kell átadni az ajándékot. Például a leggazdaságosabb lánynak vagy a legatsportosabb fiúnak. Az ajándékokat könnyen átadták tulajdonosaiknak, ami javította a szemünk előtt a gyerekek hangulatát.
Eljutottunk az ajándékhoz, ahol azt mondták, hogy "a legkisebbeknek". És mindenki elkezdett kérdéseket feltenni: életkor szerint? magasság szerint? fiúnak? vagy lánynak?
A felnőttek közül senki sem tudott választ adni. Hirtelen Ilyusha jött felém. Okos fiú 4 éves. Ő mondta:
- Zoja Petrovna! Tudom, kinek szól ez az ajándék. Annak a gyereknek szól, aki még nincs köztünk. Aki az új évben elsőként jelenik meg házunkban, és meg kell kapnia. Ő lesz a legkisebb köztünk. Abban az értelemben, hogy legkevésbé fog tudni az árvaházi életről.
Mindenkinek nagyon tetszett ez az ötlet.
Később kiderült, hogy ezt a fényűző ajándékot és ünnepet az újév számára a gyermekek számára egykori diplomásunk szervezte. Elsajátította a programozást, és Európába ment. Valamikor Alekszej, ahogy ezt a diplomát hívták, a legkisebb volt a srácok között. Sokáig aggódott a magasság és a súly miatt. Megnyugtattam és mindig azt mondtam: mindig nagy tehetségek nőnek ki kisgyerekekből!
